~Azt hiszem, senki sem ítélkezhet fölöttem. Néha még én magam sem tudom eldönteni ki is vagyok valójában. Ha én nem tudom, akkor ők honnan is tudhatnák? Belebújtak már valaha is az én cipőmbe? Végig járták valaha is azt az utat amit én? Érezték a fájdalmaimat, a maró könnycseppeimet? Bele látnak a gondolataimba, hogy még is miért tettem azokat a dolgokat amiket megtettem? Nem... Sajnos ez a válasz. Az utamat egyedül járom. Egyedül születünk, és egyedül is halunk meg. Úgy gondolom valójában senki sem tudja, hogy én ki vagyok. A szörnyű az az, hogy még én magam sem. Egyszer végig fogom járni azt az utat amit nekem építettek ki. De addig is, senki se ítélkezhet felettem.
~Je crois que personne ne peut pas porter un jugement sur moi. Souvent je ne sais pas décider qui suis-je vraiment. Si je ne savais pas, ils le savent ou? Ils ont essayé déjá mes chaussures? Ils sont passé mes chemins? Ils ont senti mes douleurs? Ils conaissent mes larmes? Ils connaissent mes pensée? Ils savent pourquoi je me compose comme ca? Non... malheureux c'est la question. Je passe mon chemin seule. On est né seul, et on mourra seul. Je pense que en réalité personne ne sait pas qui suis-je. C'est grave que moi, je ne le sais pas aussi. Une fois je passerai le chemin qu'on m'a construit. Mais dans l'intervalle, personne ne peut pas porter un jugement sur moi!!
~És igen... Mikor úgy érzed már teljesen magadra maradtál és a padlón vagy, akkor tudni fogod mi az a boldogság. Igen.. Mikor nem számítunk semmire és senkire akkor tudjuk meg kik az igaz barátaink akik mindig gondolnak ránk. Köszönöm hogy én megtudhattam milyen boldognak lenni. Köszönöm, hogy megtudhattam, hogy milyen az, amikor az embernek vannak barátai.
~Et oui.... Quand tu sens que tu as gardé etre seul et tu es sur le sol, tu saudras ce que la bonhumeur. Oui... Quand on ne compte sur rien et sur personne, on sait qui sont les copains qui nous pensent toujours. Merci que j'ai pu savoir comment avoir la bonhumeur. Merci que j'ai pu savoir quelle la senti quand on as des copains.
~Mindig, mikor elmész mellettem, a szívem szakad meg, hogy nem engem szeretsz. Mikor rámnézel az idegszálaim pattanásig feszülnek, a pulzusom pedig felmegy vagy 100-ra. Mikor hallom a hangod olyan mintha a felhők felett lebegnék. Mikor a tekintetünk összetalálkozik, azt hiszem megjelenik a remény... Hogy talán egyszer te meg én...
~Szerintem már mindenki érezte azt, hogy csak hánykolódik az életben. Hánykolódik, mint egy letört gally a folyón. Ide oda nekicsapódunk a folyó partjának, és csak sodor az ár. De ne felejtsük el, hogy ez csak egy átmeneti állapot és csak addig tarthat amíg ezt hagyjuk.
