Magány és fájdalom

~Még sosem voltam ennyire magányos. Rá kellett jönnöm, hogy mindig is támaszkodtam valakire. Mindig szükségem volt egy barátra. És talán azért is hatott rám ennyire a magány, mert eddig még sosem volt úgy hogy nem volt kire rátámaszkodnom.

~Mindig csak menekülök. Sosem néztem szembe a dolgokkal, mert valahogy egyszerűbb volt csak elmenekülni. Akkor legalább is az volt a legjobb döntés. Ma már visszanézve látom hogy csak egy menedéket kaptam. És csak egy ideig.

~Eddig minden álmom valóra vált. Sajnos a rosszak is.

~Mindig azt mondjuk a pletykásoknak hogy mondják a szemünkbe. De mikor a szemünkbe mondják, az talán még is rosszabb. Rosszabb, mert amíg a hátunk mögött csak pletykáltak rólunk, úgy fogtuk fel, hogy csak rosszakarók, és pletykák. Nem fogtuk fel valóságosnak azokat amiket mondtak rólunk. De amint a szemünkbe mondják, úgy jut el a tudatunkig, mint az igazság.

~Az ember egy ideig tűri a fájdalmat és a megpróbáltatásokat. De mikor úgy érzi elvesztett már mindent, nincs aki mellette áll, aki kihúzza a fekete lyukból, összeomlik. Hirtelen nem látja meg a kiutat.

~Néha azt kívánom bárcsak köddé válhatnék.

~Rossz hogy rá kellett jönnöm minden amiben hittem, minden ami körül vesz hazugság.

~Az ember a legjobban attól fél hogy önmaga legyen, hiszen mindig meg akar felelni másoknak. Mindig olyanok akarunk lenni, ahogy mások elvárják, de ha néha még is próbálunk teljesen önmagunk lenni, félünk hogy elveszítünk mindenkit. Mert már nem olyanok vagyunk, ahogyan ők látni akartak minket.

~Az ember az egyetlen élőlény amely örömet lel mások fájdalmába, éppen ezért ennyire halott.
(nem saját)